bulivan jijeeee.

faj a fejem es mindjart el KELL indulnom bulizni. djk, ribancok es mindenfele divatos, nagyonszep arcu, #&@hatatalan fiuk varnak ram. nem is tudom, minek jarok el ezekre a magamutogato bulikba, de valahogy feldob, hogy vegre nem zeneszekkel es kurvakkal jarok el, olyan emberek kozt lehetek, akik nalam ‘hiresebbek’ es olyan kozegbol jonnek, ahol senki nem ismer. legalabb nem minositenek le mar akkor, amikor belepek es valoszinuleg ha hulla reszegen fetrengek az este vegere, akkor sem hallom vissza azt masnap, hogy hogyan ‘eroszakoltam meg’ valami sracot, meg hogy sirva akartam bejutni a menok koze. mert ezt szoktam. eroszakoskodom a fiukkal es sirva/toporzekolva akarok bejutni oltozokbe. legalabbis ezt mondjak, szoval BIZTOSAN igy van.

kalandra fel!

randik.

vannak ok harman. az egyik nem egy adonisz, de hot, kedves, megnyero, komoly, van bumm, de csaja is; a masik elozekeny, kedves, szorakoztato, szep teste van, de kulfoldi; a harmadikkal jo beszelgetni, vicces, johaver, de nincs bumm. kezdem nem erteni, minek pazarlom randikra es talalkozokra minden szabad – nem munkaval toltott – percemet… ugyis mindegyiknek santa a lova, vagy barna a haja.

Kezdem nem komolyan venni az exem, aki hetente probalja megolni magat.

Robot.

Egy, azaz egy órát aludtam összesen. Hiába terveztem el, hogy végre délig alszom, és hiába ez az egyetlen szabad hétköznapom, olyan vagyok még most is, mint egy hatra felhúzott robot (köszönhetően a minden napos hatkorkelésnek). Már csak azon gondolkodom, hogy most, hogy eltelt egy óra a semmivel, mit fogok kezdeni magammal még délig. Mert ugye akkor kezdenek történni a dolgok.

1929-2011.

Elment a Mama, és nekem fogalmam sincs, hogyan kell gyászolni, és voltaképpen nem is kell, vagyis nem muszáj, mert senki nem kötelez rá, de van bennem egy furcsa érzés, ami kiszakadna, de nem tud, és mardos, és rossz, és szembesülnöm kell azzal is, hogy sok mindent elrontottam, és azt a közel két évet, amíg nem beszéltünk, már sehogyan sem tudom helyrehozni…

Nyugodj békében.

no more drama.

néha bele se merek gondolni, mennyit kockáztattam az érzelmeimmel, amik az elmúlt években törtek rám. az új ismerősök, akik időről-időre belecsöppentek a világomba, nem értették, miért nincs senkim. meggyőztem őket azzal, hogy nem vagyok ellenállhatatlan, persze az igazság az, hogy azért nem volt, mert menthetetlenül beleszerettem valakibe, akinek talán soha sem mondtam ezt el, de azért jól esett az érzés. valami olyan volt ez, amiről csak minden századik embernek voltam képes beszélni. most már csak azért merem leírni, hogy tudatosuljon bennem, hogy vége, nincs visszaút. elvesztettem. az a furcsa, hogy hetekkel ezelőtt a magányos pillanataimban még mardosott a hiánya, de mostanra csak közönyt és haragot érzek, ha rá gondolok. nem szeretem többé. sem mint embert, sem mint mást. egyetlen félresikerült megnyilvánulásával kitörölt belőlem minden szép emléket, amit róla őriztem. a baj ezzel csak az, hogy most óriási apátia és üresség költözött a helyére, és egyre inkább azt érzem, hogy nincsszükségemsenkire, és marad ez a sokszor unalmas, de mégiscsak egyszerűbb bridgetjones állapotom.

mindeközben a kétezerhetes exem meg van győződve róla, hogy nekünk egymás mellett van a helyünk. nincs kedvem ahhoz sem, hogy kiábrándítsam… ahogy ő mondja, az enyém örökre. kár, hogy én nem az övé…

én senkié.